Új blog!

Sziasztok!

Alysiával vagy egy hete (vagy kicsivel több ideje) kitaláltunk egy közös történetet, aminek blogot is hoztunk létre, és a Prológus már fent is van!

Címe: Szirének Dala: Bűvölet

Úgyhogy, ha kérhetlek titeket olvassatok, kommenteljetek, legyetek rendszeres olvasók és csatlakozzatok a facebookos oldalhoz!

http://a-a-szirenekdala.blogspot.com/

Angyal

Itt a nyár, beindultak a kiadók!

Sziasztok!

Gondoltam megosztom veletek, amit mostanában érzékelek  így kiadók területén.

Jelenleg az Ulpius-ház hirdetett egy pályázatot, amire mindenképp küldök be novellát, a másik pedig a Könyvmolyképző, aki szintén kiírta, hogy akinek van kész kézirata, vagy olyan, ami egy hónapon belül kész van, az iratkozzon fel :)

És ezek tök szuper dolgok, úgyhogy ajánlom mindenkinek, hogy böngésszen facebookon, ha van benne mersz :D Én sajna a Könyvmolyképzősre nem tudok jelentkezni, mert csak úgy lenne meg egy hónapon belül az a kézirat, hogy ha nem kezdtem volna bele új történetbe, amit neten publikálnom kell, plusz, hogyha eltudnám magamról képzelni, hogy egy hónap alatt képes vagyok megírni egy egész könyvet, ami teljességgel lehetetlen :D

Úgyhogy hajrá-hajrá, emberek! :)

Angyal

Sziasztok!

Sziasztok!

Hát... ennyi lett volna :)

Utólag is Boldog születésnapot a lányoknak, remélem nem haragudtatok meg nagyon, amiért nem kaptátok meg a szülinapotokkor a fejezeteket :)

Az Epilóguson gondolom mindenki megdöbbent.. Vagy ez a lehetőség volt, vagy az, hogy más befejezést írok neki, miszerint a főszereplők (Edmund és Elizabeth) külön utakon járnak egy ideig, de mivel szeretem a happy endet, ezért újra egymásra találtak volna az Epulógusban. Annál a változatnál szerintem még körülbelül két fejezet lett volna. De végül ennél döntöttem :)
Szerintem kicsit kiábrándító - még önmagam számára is. Egy csomó kérdésre nem adtam választ. Ki írta az üzenetet? És, mint Hajnalka is kérdezte a kommentjében, ki harapta meg a 18. fejezetben a lábát és rántotta vissza úgy, hogy újra beleessen a vízbe. Ezekre a kérdésekre én tudom a választ, hiszen abban a pillanatban amikor kigondoltam, tudnom kellett rá egy megoldást, de úgy gondoltam, hogy rejtve hagyom a dolgokat. Egy álom-történeten minek rágódni? :)
Most így végigpörgetve az egész word dokumentumot nehéz megválni a történettől. Összesen 142 A4-es oldal lett :9 Ez az eddig leghosszabb befejezett írásom azt hiszem, és remélhetőleg lesznek még hosszabbak és sokkal jobbak is :)
A napokban átnézem majd az egészet, finomítgatok rajta, és felteszem ide letölthető formában az egész word dokumentumot, hogy aki szeretné, annak egészben is meglegyen.

De nem tűnök el :) Ilyen könnyen nem szabadul meg tőlem a blogos világ :D Új történet, új kezdet és igyekszem új dolgokat is belevinni :)

A blog címe, amin el lelet érni:

http://angyal-sophiebrownnaploja.blogspot.com/

Még átalakításra szorul, nincs kész a háttér és még a chat is lemaradt róla plusz egy pár apróság, de igyekezni fogok vele :) Addig is örülnék, ha gyűlnének a rendszeres olvasók :)

Feldobom most a Prológust :)

Angyal

Epilógus

A sötétségből hirtelen öntudatomra ébredtem. Úgy éreztem magam, mint amikor az ember levegő nélkül van a víz alatt, és hihetetlen módon igyekszik elrugaszkodni a fenéktől, hogy aztán egy hatalmas levegővétel kedvéért a felszínre jusson. Zúgott a fejem, ahogy a nyomás kezdett szűnni körülöttem, és jobb vizek felé haladtam.

Körülöttem örömködő, szinte reménnyel teli hangok. Köztük az egyik mintha Edmundé lett volna.

– Ezaz, kicsim. Ébredj fel, kérlek! A kedvemért. Már nagyon rég fekszel itt…

Utána több hang is csatlakozott, az egyikben mintha Arabellát véltem volna felfedezni. Kétségbe estem egy pillanatra. Még mindig az Árnyaknál lennék?

Reméltem, hogy nem így áll a helyzet, mert akkor nem akarok felkelni. Inkább maradjak örökre így, alvó állapotban. Vagy legalábbis abban az állapotban, amiben most vagyok.

– Kérlek, ébredj fel! Az orvosok már kezdik elveszíteni a reményt – suttogta Edmund a fülembe. Lehellete cirógatta a bőröm.

Meleg ajkait éreztem a szememen, és önkéntelenül is reagálva az érintésére megrebbentek a szempilláim.

– Liz? – kérdezte örömtelin és egyben hitetlenkedve.

Lassan kinyitottam a szemem, és megláttam Őt.

Ott állt az ágyam mellett, zöld szemei aggódón pillantottak le rám. Várjunk csak… zöld szem? Edmundnak kék szeme van!

– Úgy aggódtunk érted! – mondta sugárzó mosollyal és elkezdte csókokkal elhalmozni az arcom. – A szüleid teljesen kétségbe estek, hogy soha többé nem fogsz felkelni. Képzeld, még Adrian is bejött hozzád a kórházba, pedig tudod mennyire nem bír téged.

Halkan felnyögtem. A fülem mintha évek óta nem használtam volna, még ez a halk hang is szinte ordibálásnak hatott. A szoba fényei is bántották picit a szemem, de egyre jobban kezdtem hozzászokni.

– Mi történt, Edmund? – kérdeztem rekedt suttogással. – Sikerült megszökni az Árnyaktól?

Kisfiús mosolya hirtelen eltűnt az arcáról, a homloka pedig ráncokba gyűrődött.

– Miről beszélsz? Miféle Árnyakról? Liz! Kómában voltál egy egész hónapig! Nem emlékszel? A szüleiddel kirándultál, és egy farkas megtámadott, te pedig beleestél a patakba. Eltört a csulód és koponyatörést is szenvedtél. Azt hittük, sosem kelsz már fel!

Zavartan pislogtam rá és meg akartam rázni a fejem, de már a legkisebb hirtelen mozdulattól is úgy éreztem, mintha kis manók kalapálnának benne.

– Edmund miről beszélsz? Azért nem mondasz semmit, mert emberi kórházban vagyunk? – a szavak nyögésként törtek fel a torkomból. Annyira fájt a fejem, hogy többre nem voltam képes.

– Szólok az orvosnak – felelte bizonytalanul. A szemében félelem csillogott. – Ő majd megvizsgál, és megmondja, hogy miért beszélsz össze-vissza Árnyakról. A szüleidnek is szólok. Egy pillanatra kimentek az automatához kávéért, meg édesanyádnak valami ennivalót venni. Nem tesz jót a babának, ha nem eszik. Mindjárt jövök.

Gyors puszit nyomott a homlokamra és kiviharzott.

Nem sok kellett hozzá, és őt felváltotta egy fehér köpenyes orvos, aki megvizsgálta a pupillámat és kérdezett azokról az aggasztó dolgokról, amikről Edmund mesélt neki.

Meglepődve nézett rám, sóhajtott egyet és leült az ágyam szélére.

– Gondolom, azt hiszed – remélem nem baj, ha tegezlek -, hogy mindaz, amit láttál, valóságos volt. Pedig nem. A kómában az emberek néha... álmodnak. Valaki nem emlékszik rá, és te vagy arra a ritka esetre a példa, aki emlékszik az álmaira. Amit láttál, az nem a valóság. Csak egy hely, amit az elméd produkált a belesetedből és a körülötted élő emberek jelleméből.

Még pár szót mondott a dologról, de nem nagyon figyeltem. Csak az maradt meg bennem, hogy ez az egész nem volt igaz. Hogy csak… álmodtam. És egyrészt örültem neki, mert sok kérdésre választ kaptam, ami elég kesze-kusza volt a dologban. Például, hogy Edmund szeme másabb most, és másabb volt akkor. Hiszen az álmokban nem minden történik rendeltetésszerűen, nem igaz?

Másrészt viszont szomorú voltam… hiányozni fognak egyes dolgok. A hatalmas kastély, aminek a felfedezésére alig maradt időm. A folyamatos kalandok, amiknek bár én ittam meg a levét, mégis remekül éreztem magam.

A valóság és az álom közt viszont annyi hasonlóság volt, hogy mindkettőben elvesztettem az emlékeim.

Két héttel később…

Az orvosok még pár napig bent tartottak, de utána szerencsére hazaengedtek. Most pedig itt vagyok abban az erdőben, ahol a baleset történt. Hihetetlen, hogy a tudatalattim milyen pontosan lemásolta az egész helyet. Mertem állítani, hogy az összes fa és bokor azon a helyen van, ahol én láttam. A közelben még egy kastély is volt, bár a szüleim oda már nem akartak elvinni, és Edmundot is akárhogy kértem, nem engedett, és nem vitt el.

Egyébként, mint kiderült, a valóságban Arabella az édesanyám – és nem mellesleg babát vár. Adrian pedig Edmund testvére, aki mindig is utált engem. Főleg azért, mert régebben tetszettem neki, de most már nem áll fent ez a veszély, ugyanis ő Desiré-vel van. Desiré itt kevésbé utálatos személy, de akkor is meg van az egyéni „varázsa”. Erianthe a barátnőm, aki már korábbanis hazudott nekem – ezt édesanyám súgta meg.

Mindenki igyekezett visszahozni az életbe. Egyre több fotóalbumot és videófelvételt néztünk meg, hátha beugranak az események, és tényleg egyre több dolog jutott eszembe a múltból. Egyik nap például arra jöttem rá, hogy már menyasszony vagyok, csak a szüleim nem tudtan róla. Edmunddal titokban akartuk tartani, ameddig el nem végzi az egyetemet és munkája nem lesz, meg persze nekem is. Addig pedig még ki tudja mi történik…

– Itt estél bele – mutatott Edmund egy helyre, ahol tényleg látszott, hogy valaki megcsúszott a part mentén és beleesett a patakba. – Mi pedig addig mentünk utánad, ameddig egy helyen nem sikerült apukádnak elkapnia a kabátod és kihúzni téged a vízből. Utána azonnal vittünk a kórházba.

Bólintottam, és végignéztem a vizen. Most nem volt erős a folyása, nyugodtan csörgedezett. Mint kiderült, amikor én estem bele sokkal több volt a víz. Akkor áradt meg, és amilyen mázlista vagyok, nekem akkor kellett beleesnem, amikor szinte a legmélyebb volt.

– Mehetünk haza, Liz? – kiáltotta anya a távolból.

Nem akartak nagyon bemerészkedni az erdőbe, ezért úgy álltak meg, hogy a kocsit is és minket is lássanak.

– Igen, anya, csak még egy pillanat! – szóltam neki vissza.

Még valamit szerettem volna megtudni, de nem otthon. A hátam mögött akartam hagyni ezt az egészet.

– Edmund… – kezdtem halkan, mert eszembe jutott valami, amire tudni szerettem volna a választ, de akkor és ott nem volt merszem megkérdezni.

– Igen? – kérdezte gyengéden, és megsimogatta a vállam.

– Tudod... nem mondtam el senkinek, még neked se, de az álmomban.. mi ketten.. nos… – éreztem, ahogy a pír felkúszik a nyakamon – Khm… szeretkeztünk. És…

– Azt akarod tudni, hogy a valóságban is megtörtént-e már?

Szívesen megnéztem volna az arckifejezését, mert a hangján nem hallottam semmit, viszont mögöttem állt és nem engedte, hogy megforduljak.

– Hát… erre is kíváncsi lennék. De a helyzet az, hogy nem tudtam pontosan az álmomban, hogy... te szeretsz-e. Csak egy hetet töltöttünk együtt és eleinte igazából úgymond kínoztál. Goromba voltál velem, és nem épp tisztességes. A végére pedig, mintha belém csapott volna a villám, egy szempillantás alatt beléd szerettem. Csak azt akarom tudni, amire akkor nem volt alkalmam, hogy megkérdezzem.

Megfogta a kezem, és lassan maga felé fordított, majd a derekamnál fogva magához húzott.

– Mi lenne a kérdés?

– Az, hogy mit mondtál volna, szerinted? Szeretsz? – Pillantásommal az övét kutattam, mint kiderült, nem véletlenül. A zöld szemeiből előbb tudtam meg a választ, mint ahogy ő maga kimondta volna.

– Igen. Mindennél jobban.

Komolyan úgy éreztem magam ebben a pillanatban, mint valami romantikus film hősnője. Edmund megcsókolt, éreztem minden porcikámban a jól megszokott bizsergést.

Még pár percig álltunk ott, a szüleim közben odaértek hozzánk.

Édesapám nem szerepelt az álmomban, Egyébként, ha lehet így fogalmaznom, méltó párja volt anyának. Magas, izmos és okos. Anya is szintén ilyen volt, bár őt inkább középmagasnak mondanám és kevésbé izmosnak, viszont agyilag ugyan úgy vág az ő esze is, mint apának. Furcsa lesz megszokni, hogy eddig nem volt egy szülőm se, most pedig egyszerre mindenki beleszakadt a nyakamba.

A bátyám a valóságban is Christian volt. Ő és a menyasszonya Sarah, elutaztak a lány szülehez, és haza is jöttek amikor megtudták mi történt velem, de miután felépültem, a múlt héten újra elutaztak.

– Mehetünk végre, Liz? Nem akarom, hogy megerőltesd magad. Az orvos azt mondta, hogy pihenj sokat – mondta anya aggodalmasan.

Megforgattam a szemem. Ez ment folyamatosan, és lassan kezdett belőle elegem lenni.

– Anya, nem vagyok cukorból vagy akár porcelánból, hogy olyan könnyen elolvadjak vagy épp eltörjek.

– Mégis súlyos fejsérülést szenvedtél.

– Igen, de az más. Elkerülhetetlen. Amit egyszer kiszabnak ránk, azt nem változtatatjuk meg.

– Húha, de bölcs lettél – jegyezte meg apa mosolyogva, miközben átkarolta anyát, és még mielőtt újabb szónoklatba kezdett volna, elkezdte visszafelé vezetni a kocsihoz. – Kaptok még öt percet, utána viszont tényleg menjünk haza.

– Maradjak veled, vagy hagyjalak kicsit egyedül? – kérdezte meg hirtelen Edmund, miután a szüleim távolabb kerültek tőlünk.

Csodálkozva néztem fel rá. Az álmomban is tudott gondolatot olvasni, és úgy érzem néha, hogy most is képes rá. Legalábbis az én gondolataimmal kapcsolatban.

– Megtennéd nekem, kérlek?

Halványan elmosolyodott és bólintott. Gyors puszit nyomott a számra és elindult visszafelé, én pedig a tájnak szenteltem magam.

Még egyszer bele akartam vésni az emlékeimbe a helyet. Ha többször nem jövünk vissza, én akkor is emlékezni akarok rá.

Hiszen, ha csak álmomban is, de itt éltem át eddigi életem legnagyobb kalandját.

Vége

Ha szeretnél véleményt írni, de nem itt, akkor ezen a címen elérsz: 93angyal@gmail.com
Minden visszajelzés sokat jelent :)

Sziasztok!

Bocsi a sok késésért, azt hiszem lehet az volt a probléma főként, hogy nehezen engedtem el a történetet, és ezért nem volt nagyon ötletem mit írhatnék meg a befejezésbe :) Szerintem a befejezés így se lett elég jó, de majd ti eldöntitek :)

Jó olvasást, nem húzom tovább a dolgokat :) Fél 9-kor (de lehet csak 9-kor), felkerül az Epilógus és vége lesz ennek a történetnek :(

Viszont 2-3 hét múlva beindul az új blogom, aminek a linkjét ki fogom tenni ide egy külön bejegyzésbe még az este folyamán, a tartalommal és a prológussal együtt :)

Angyal

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

18. fejezet

Végjáték

Teljesen megfeledkezve a bent történtekről, meglepetten pislogtam hol a földön elterülő Adrianra, hol pedig az immáron szabad testvéremre.

– Te… mi? Hogy…? – nyökögtem a szavakat. Annyira meglepő volt ez az egész, hogy nem tudtam egy értelmes mondatot összehozni. Meg amúgy sem voltam önmagam teljes tudatában a korábbiaktól. Azért volt annyi lélekjelenlétem, hogy gyorsan megdörgöltem a szemem, nehogy észrevegye a korábban kibuggyant könnycseppek árulkodón csillogó csíkjait.

– Edmund, Donovan és Arabella segítettek. Most viszont mennünk kell. – Megragadta a kezem és húzni kezdett, én viszont lecövekeltem.

– Hová akarsz menni? És őt csak így itthagyjuk? – mutattam az eszméletlen test felé. – Ha valaki meglátja, szinte azonnal tudni fogja, hogy mi történt, és utánunk jönnek! Emlékszel, hogy azt mondta, több segítője van, mint hinnénk? Meg különben is, hol van Richard? – hirtelen csak úgy ömleni kezdtek belőlem a kérdések, és még mondtam volna, hogyha Christian nem teszi a számra a kezét.

– Nyugodj meg, Liz! Ameddig te bent beszéltél vele ők kiszabadítottak, és mi mindent elterveztünk. Te, Edmund és én elmegyünk a saját falkánkhoz, Donovan a húgával visszatér szintén a saját démonai közé, Arabella pedig mihamarabb hazahívatja a férjét, addig pedig sakkban tartja Adriant.

– De hogy akarja ezt véghezvinni Arabella? Őrültség az egész! – kiáltottam fel dühösen.

– Liz, ez már nem a mi dolgunk. Arabella is tudta, hogy van valami körülötted, ami nem stimmel, mégsem szólt. Nehogy sajnálni kezd!

Testvérem szavai egy kicsit észhez térítettek. De nem csak Arabella, hanem Edmund kapcsán is. Akarom, hogy velünk jöjjön?

Igazából én tényleg szeretem őt. És bár ez az egész vonzódás alig egy hét alatt alakult ki, mégis így érzem. Pedig biztosan nincs olyan, hogy szerelem első látásra, vagy ha van is, nem kötnek ki azonnal az ágyban! Buta kis csitri voltam, ez tény. És az is tény, hogy utólag gondolkozni már késő bánat. De mit tehetnék?

Elgondolkozva rágcsikáltam az ajkaim, és közben a semmibe meredtem.

– Liz? – kérdezte csendesen Christian. Szinte tudomást se vettem róla, még a szemem se rebbent meg. – Liz! – mondta valamivel hangosabban és a vállam is megrázta. – Mit mondott neked Adrian?

Az arcán aggodalom tükröződött, ahogy a szeme ide-oda cikázott rajtam.

– Az ő verzióját – feleltem csendesen.

Bátyám arca elsötétült, kezei ökölbe szorultak és úgy meredt a földön fekvőre, mint aki a puszta pillantásával lyukat akar belé égetni.

– A rohadék! De Lizbeth, ne hallgass rá! Tudod, hogy milyen. Vagy, ha ítélkezni is akarsz, akkor is előtte hallgasd meg mások szemszögét is. Gondolom a fő célpont Edmund, úgyhogy beszélj vele – győzködött.

– Csak az a probléma, hogy nem tudom akarom-e hallani a másik verziót is – óriási gombócot éreztem a torkomban, ezért nyelnem kellett egy hatalmasat. – Mármint… Mi van, ha az derül ki, hogy mindenben igaza volt? Akkor mit csináljak? Azt hiszem, teljesen összeomlanék…

– De ha az ellenkezője derülne ki, akkor nem élnél kétségek között – világított rá bátyám.

– De megérné az igazság tudása, mint az, ha a boldog vagy épp boldogtalan tudatlangásban élek? – kérdeztem csendesen, és mélyen kék szemeibe néztem. – Honnan tudod, hogy nem fog jobban fájni az igazság, mint azt akárki is hinné?

– Jaj, kicském. – Christian szorosan magához ölelt és egy puszit nyomott a fejem búbjára. Úgy éreztem magam, mint egy öt éves kislány, aki elejtette a nyalókáját, és most a bátyja vígasztalja, hogy kap majd másikat. – Akkor is beszélned kell vele, akármi is legyen a válasza. Ha szereted egy kicsit is, akkor megadod neki a lehetőséget, hogy jóvátegye az esetleges hibáját.

– Ez igaz, csak… – tétován félbehagytam a mondatot. Igazából magam se tudtam, mit akarok mondani a csak után.

– Mi csak, Liz? – elhúzódott tőlem, és kérdőn a szemembe nézett.

– Nem tudom! – kiáltottam fel kétségbeesetten. – Nem tudok én már semmit!

– Gyere velem haza! Nem kell Edmunddal maradnod, de gyere velem haza. A szüleinkek már nagyon hiányzol.

A szülőkről eszembe jutott az, amit Adrian mesélt.

– Adrian azt mondta, hogy nevelőszüleink vannak, és hogy korábban nem tudtam, hogy én is Árny vagyok. Meg valami legendáról is mesélt, hogy ha az egyik testvér fog uralkodni – vagy esetleg mindkettő -, akkor az Árnyak élete merőben más lett. Ebben hazudott?

Igazából magam se tudtam, hogy milyen választ remélek. Ha esetleg bólogat, akkor meginog az Edmundba vetett bizalmam, de az is lehet, hogy csak annyinak könyvelem el, hogy igen, és? Adrian is mondhat néha igazat a sok hazugság közt, így csak neki kedveznek a dolgok.

– Hát – kezdte homlokráncolva Christian – igen, igaz. – Pár pillanatig némán meredt maga elé, de utána rám kapta a pillantását, és mindenbizonnyal nem tetszett neki, amit látott, mert gyorsan folytatta:

– De akkor sem kellene hozzámenned Adrianhoz, ahogy ő szeretné. Ha nagyon akarná a népének a jobb életet, akkor egyszerűen csak lemondana a trónról a te vagy az én javamra, ugyanis ilyet is lehet. De ő nem teszi. Ígyhát a szava akkor sem hihető, ha igaz is. Neki valami tervei vannak veled, ez bizonyos.

Az emlegetett hímnemű felnyögött mögöttünk, és idegesen hátrapillantottam. Tágra nyílt szemmel figyeltem, ahogy lassan ébredezni kezd, felemeli a fejét a földről és hunyorogva körbenéz.

– Mi történt? – kérdezi nehezen forggó nyelvvel, én pedig közelebb léptem hozzá és leguggoltam.

– Nos… leütöttek.

– Leütöttek?

– Igen. És bocsi, de megint lefognak. – A bocsánatkérést halálosan komolyan gondoltam. Nem épp kellemes érzés, ha az embernek akkorát bepancsolnak, hogy elájuljon. Az ájulásmentes pofonok is elég fájdalmasak, hát még azok, amikor az ember szinte totál K.O.-val fekszik a földön.

– Ezt meg hogy…? – Már nem tudta befejezni a mondatot. A hajánál fogva felemeltem, és akkorát öklöztem a fejére, hogy szinte a padló adta neki a másikat. A kihalt és egyben hatalmas előtérben a csattanás visszhangot vert, mire ledermedtem. Feszülten néztem körbe, hogy jön-e valaki, de senkit sem láttam vagy épp hallottam. Megkönnyebbülten fellélegeztem, és Christian is. A lehetséges veszély elmúltával testvérem arckifejezése kétségbeesettből elismerővé változott.

– Szép ütés.

– Kösz – feleltem egy rövid mosoly kíséretében. – Legalább tudjuk, hogy a jobbhorgom tuti.

Rám kacsintott, és a lábával megbökte Adriant.

– Remélhetőleg nem fog egyhamar felkelni. Ha igen, akkor majd újra előszedjük az öklöd.

Halkan elnevettem magam, és elégedetten – bár kissé szomorúan – konstatáltam, hogy legalább erre jó vagyok, és ezt az egyet nem baltázom el.

A konyha felől erőteljes cipődobogást hallottunk, ami Desiréhez tartozott. Magam sem tudtam honnan veszem, de valamiért tudtam, hogy ő az.

– Ööö… azt hiszem, ribanckisasszony nem örülne, hogyha így találna minket – mondtam suttogva a bátyámnak a földön fekvőre és kettőnkre mutatva, miközben nagyot nyeltem.

Christian gyorsan felmérte a terepet, majd elhatározásra jutva benyúlt Adrian két válla alá és felnyalábolta.

– Nyisd ki az ajtót! – sürgetett.

Engedelmesen kinyitottam, és Christian szinte egy szempillantás alatt berángatta a dolgozószobába az eszméletlen testet, én pedig az ajtónak nekidőlve kifújtam magam.

Jó, hogy nem látott meg Desiré, viszont rossz, hogy mondhatni ugyan ott vagyok, ahonnan elindultam. A nyomasztó dolgozószobában, ahol merem állítani, hogy életem legszörnyűbb élményeit éltem át. Kivéve talán egyet, de azt igyekszem magamban jó mélyen eltemetni, bár a történet miatt nehéz lesz, ugyanis arra mindenképp emlékezni fogok, és kell is.

– Mit csináljunk? – kérdeztem idegesen, és nekidőltem az ajtónak, hátha hallok valamit kintről, de a falak túl jól hangszigeteltnek bizonyultak, ugyanis nem hallottam semmit.

– Nem tudom.

Bátyám is elég idegesnek tűnt. Odament az ablakhoz, kinézett rajta, majd pár pillanat múlva visszarántotta a függönyt a helyére, és elkezdett fel-alá járkálni.

– Ha nem szöszmöltöltél volna ennyit, akkor nem lennénk ekkora slamasztikában! – kiáltott fel mérgesen, és rácsapott az asztalra.

– Csendesebben, kérlek!

– Oké, bocsánat – mormogra mérgesen.

Igazából nem haragudtam rá, amiért dühös volt. Ha nem akadékoskodom annyit, már rég kijutottunk volna ebből a hatalmas kastélyból.

Megint rágcsikálni kezdtem az alsó ajkam, és erősen törtem a fejem, hátha valami értelmes ötlet eszembe jut. De a nagy gondolkodás közepette a szemem össze-vissza cikázott a szobában, és megakadt a pillantásom az asztalra tett étellel teli tálcán, majd mintegy végszóra, megkordult a gyomrom.

– Szerinted ehetek abból? – kérdeztem bátyámtól bizonytalan pillantásokkal méregetve a zsemléket, amik mellé egy-egy kisebb tálkában oda volt rakva vaj és lekvár, mellette egy kis sonka és más ízletes felvágott, egy narancslé és egy csésze tea társaságában. Van választék.

Egy pillanatra Christian abbahagyta a járkálást, rápillantott a tálcára, majd vállat vont.

– Nem hiszem, hogy bármi probléma lenne vele. Viszont ahelyett, hogy a hasad tömnéd, gondolkozhatnál a kijutásunkon is.

Nem bizonyult hatásosnak a mondókája, ugyanis annyira éhes voltam, hogy szinte egy pillanat alatt rávetettem magam a tálcára és elkezdtem komótosan megenni a rajta lévő ételeket. Már épp az utolsó zsömlét akartam megkenni, aimkor szembe jutott, hogy tesvérem idáig börtönben lakott, és nem tudom mennyire volt ellátva rendes élelemmel.

– Kérsz? – kérdeztem bizonytalanul.

– Nem! – csattant fel dühösen. – Inkább neked is gondolkoznod kéne ahelyett, hogy tömöd magad.

Legszívesebben lekiabáltam volna a fejéről a hajat. Nem is emlékszem rá, és furcsa volt, hogy egy szinte vadidegen ember így kiabál velem. De gyorsan észbekaptam, és igyekeztem magam nyugtatni.

Ő a bátyám. Aki nem mellesleg nagyon ideges. És minden oka meg van rá, hogy ideges legyen. Ezért nem szólok vissza. Lakat a számon…

…és még hasonló hülyeségek is eszembe jutottak, amik segítségével meggyőztem magam, és sikerült nem megszólalnom.

– Teli hassal jobban megy a gondolkozás – jegyeztem meg türelmesen, és megkentem az utolsó falatot egy jó adag lekvárral és bekaptam.

– Remek! Akkor rukkolj elő valamivel, ha már ennyire tele van a hasad – jegyezte meg hangosabban a kelleténél, bár kevesebb dühvel, mint korábban.

– Látom, kezded belátni, hogy a kiabálással nem érsz el semmit. Egyébként van egy ötletem…

Igazából csak ebben a szent pillanatban jutott eszembe, de attól függetlenül elég jó ötletnek tűnik. Még be is válhat.

– Sajnálom, hogy kiabáltam veled – mondta bátyám miközben egy hatalmas adag levegőt kifújt a tüdejéből. – Csak kissé feszült vagyok. Nem akarom, hogy annak a szemétnek a kezei közé kerülj.

– Az a szemét itt fekszik a padlón eszméletlenül, és még ha kell, esetleg túsznak is használhatjuk.

Christian lassan felém fordította arcát. A szemei és a szája is hatalmasra nyílt a csodálkozástól.

– Ez a legkézenfekvőbb megoldás! Hogy ez nekem nem jutott eszembe! – erőteljesen rácsapott a fejére.

– Igen, de nekem nem ez a tervem – jegyeztem meg gyorsan, még mielőtt nagyon beleélte volna magát az Adrian a túsz című dologba. – Igazából arra gondoltam, hogy kinézek a folyosóra. Engem úgy is ismernek, nem hiszem, hogy gyanakodnának rám, vagy ilyesmi… Körbenézek, és ha tiszta a levegő, akkor elhúzzuk a csíkot gyorsan. Futni úgy is tudunk, gondolom át tudsz te is változni. – Belleegyezően bólintott. – Remek. Ez a terv így megfelel?

– Nekem oké, de reménykedjünk benne, hogy senki sem fog minket észrevenni. A túszos ötlet még mindig jobban tetszik – morogta Christian.

Megforgattam a szemem, és egy pillanatot sem várva tovább kinyitottam az ajtót…

… és szinte abban a pillanatban be is csuktam, ugyanis Desiré szobrozott előtte.

– Héj! – hallottam még meg a hangját, mielőtt az ajtó teljesen becsukódott volna, és erőteljesen dörömbölni kezdett és rángatta a kilincset. A dörömbölést csak erőtlen ütögetés ként hallottuk a másik oldalon. Viszont a zár le és fel rángatása valamivel valóságosabbá tette a ribi bejutási akaratát.

– Gyorsan! – szóltam oda Christiannak. – Ültesd bele a székébe Adriant és valahogy ébreszd fel!

– És ha felébresztem, akkor mi lesz? – kérdezte jogosan bátyám. – Akkor szól neki, hogy ez csapda, mire ő hívja a többieket és akkor nekünk lőttek. Azt fogjuk csinálni, hogy beállok az ajtó mögé, és te beengeded Desirét. Mondod neki, hogy összekaptatok és valami baja lett. Gondolom azonnal a segítségére fog sietni, hiszen amennyire én tudom Desiré teljesen bele van zúgva a pasiba.

– Nos, igen. Remek párost alkotnak együtt – jegyeztem meg szarkasztikusan. – A két hülye, aki egy pár. Az ötleted pedig tuti beválik. Előbb nézi meg, hogy mi van vele, minthogy nekünk essen. Mi pedig szépen kislisszolunk az ajtón, átváltozunk és megszökünk.

Egyetértően bólintott, aztán halványan elmosolyodott.

– Mindig is jó szökési terveid voltak. A suliban is, amikor valami rosszat tettünk Miss Moore-ral.

– Mi az a Miss Moore? – kérdeztem homlokráncolva.

Christian halkan elnevette magát.

– A legházsártosabb asszony, akit valaha is ismertél.

– Azért Desiré lehet felvenné vele a versenyt…

– Ó, nem. Desiré egy ku… könnyűvérű nő. Miss Moore szerintem még azt se tudja, hogy két ember mi mást tud csinálni az ágyban alvás helyett – halkan elkuncogta magát.

– Hát... biztos… Most viszont már eleget filozofálgattunk. Beengedjük? – fejemmel jelentőségteljesen az ajtó felé intettem, aminek a kilincsét Desiré még mindig erőszakosan rángatta.

– Igen, essünk neki.

Christian gyorsan beslisszolt az ajtó mőgé, én pedig minden színészi képességem latba vetve igyekeztem aggódó képet vágni. Mondjuk tényleg aggódtam, csak épp nem Adrianért, hanem a tervünk sikeressége miatt. Úgyhogy szélesre tártam az ajtót, és Desiré bukdácsolt be rajta. Gondolom épp nekidőlt és úgy nyomta be, azért érkezett olyan szerencsétlenül.

– Mi tartott ilyen sokáig? – ripakodott rám, de amikor meglátta a földön fekvő férfit odarohant hozzá, és elkezdte a vállánál fogva rázogatni. Amikor rájött, hogy semmi hatása sincs, rám emelte dühtől izzó szemeit.

– Mit tettél vele?

Kétségbeesetten körbenéztem, mintha a falak megadhatnák a választ, és egy helyben toporogva valami jó kibúvó után kutattam.

– Kérdeztem valamit! – kiáltott fel éles, már-már sipítozó hangon.

– Ne parancsolgass! – kiáltottam vissza. – Egyébként meg… ööö… hát… – nyeltem egy nagyot és megnyaltam a szám. Nem mintha sokat értem volna vele. – Veszekedtünk és…

– És…?

Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a közbeszólását, pedig legszívesebben rákiáltottam volna, hogy fogja be. De a zaklatott emberek ilyen apróságok miatt nem kiabálnak. Legalábbis azt hiszem. Vagy pont azok kiabálnak a legtöbbet?

– Hát és… egymásnak estünk... ököllel. Mivel fiatal vagyok még nagy az erőm – Mertem remélni, hogy tényleg így van – ezért úgy megütöttem, hogy elesett és… beverte a fejét.

Desiré elkapta rólam mérges pillantását, és Adriant kezdte szólongatni. Én közben intettem Christiannak, hogy menjen ki a folyosóra. Reméltem, hogy Desiré nem fog felénk fordulni még egy jó darabig. Christian lábujjhegyen igyekezett kiosonni mögöttem, de amikor én kerültem volna sorra menekülés szempontjából, Desiré újra felnézett.

Meglátta az ajtó irányába fordult testem, és szinte azonnal felbődült:

– Hová akarsz menni, te?! Itt maradsz, nem mész sehová! Örömmel fogom végignézni, ahogy Adrian kibelez!

Mielőtt teljes erőből nekiiramodhattam volna, Desiré teste a hátamnak csapódott, én pedig elterültem a padlón.

A hajamnál fogva megrántotta a fejem. A fekete pulcsin keresztül máris érezni kezdtem a jéghideg márványpadlót magam alatt, de nem számított. A csuklóm a vártnál erősebben koccant a padlónak, és eszembe jutott, hogy a csuklómra van erősítve egy kisebb tőr vagy kés.

Igyekeztem elővenni, de még mielőtt ezt megtehettem volna, valaki egy pillanat alatt lerángatta rólam Desirét, utána a karomnál fogva engem is felkapott.

– Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan Christian.

Még mielőtt válaszolhatott volna möghöttünk Desiré erőtlen hangon elkiáltotta magát:

– Segítség! Megszöknek a foglyok! Segítség!

Az emeleten ordibálások hangzottak fel és erőteljes lábdobogás. Valamikor kutyaugatást is véltem hallani, de reméltem, hogy csak a képzeletem játszik velem.

Christian és én egyszerre fordultunk az ajtóhoz és kezdtünk el rohanni, viszont utunkat állta egy hatalmas farkas, aki gondolom korábban Desiré lehetett.

Változz át! – hangzott bátyám parancsa a fejemben, és szinte habozás nélkül teljesítettem.

A testemről egy pillanat alatt levált az emberi bőr, a lábaim és a karjaim elkezdtek megrövidülni. A magasságom összezsugorodott, mintha betettek volna egy kicsinyítő gép elé. Éreztem, ahogy az Árnyak testére jellemző hatalmas izmok rám rakódnak, és szabadnak éreztem magam. A bennem lévő vadabbik énem előjött, de valahogy mégis kordában tudtam tartani. Ez volt az igazi szabadság, nem az emberi test.

Szép farkas vagy, húgi.

Nem tudtam, hogy nekem sikerül-e ez a kommunikáció úgy, mint neki, de egy próbát megért.

Köszi, bátyus.

Remek! Ha így haladsz, tökéletesen rá fogsz érezni a dolgok nyitjára.

Legszívesebben örömtáncot jártam volna, amiért sikerült, de az örömöm nem tartott sokáig, mert szinte egy pillanat alatt Desiré támadásba lendült és nekiugrott a bátyámnak. Nem tudtam, mitévő legyek. Segíteni akartam a testvéremnek, viszont annyira össze voltak gabalyodva, hogy attól féltem, ha közbe avatkozom, nem hogy segítek, hanem inkább ártok a bátyámnak. Viszont így is készenlétben álltam.

A nagyobbik farkas a hátára terítette a kisebbiket, fejét erős álkapcsának szorításába vonta. Hallottam, ahogy az csontok ropogtak a fogak alatt, a kicsi vergődése pedig kezdett egyre erőtlenebb lenni.

Hagyd abba, még megölöd! – kiáltottam gondolatban Christiannak.

Nem szerettem Desirét, de akkor se akartam koponyatörés álltali halált neki. És azt se akartam, hogy a halála a testvérem lelkén száradjon.

Christian pár másodperc múlva el is engedte, a fejével az ajtó felé intett és mindketten egyszerre indultunk kifelé. Az ajtót kívülről kinyitották – Donovan állt ott.

Egy pillanatra kitágultak a szemei, és már épp hátrálni kezdett, amikor mindkettőnkön meglátta a fehér „jelzést”.

– Áhá, szóval ti mindketten zebracsíkosak vagytok. – A kijelentésért kapott Christiantól egy figyelmeztető morgást. – Nyugi! Menjünk. Azt hittük, már sose értek ide.

Donovan egy pillanat alatt kámforrá vált, csak egy fekete alaktalan felhőpaca maradt belőle, ami a föld felszínén kezdett el suhanni az erdő felé. Kis ideig megbabonázva bámultam, de nem maradt sok időm a bámészkodásra. Amint erősödni kezdtek mögöttünk még jobban a hangok Christian a saját testével meglökte az enyémet és elkezdett rohanni előre, én pedig kábulatomból felocsúdva követtem.

Már nem kellett sok és elértük az erdő szélét, amikor mögöttünk vonyítás harsant és még hangosabban és gyorsabban kezdtek el dübörögni a földön a tappancsok, mint eddig. Egyre többen lettek – az eddig emberi alakban lévők is átváltozhattak – és követtek minket. Valamikor egy-egy fájdalmas nyüszítést is véltem hallani és ideges morgást, de nem mertem hátrafordulni, mert akkor lassítok. Élveztem a száguldozást, állati szívem szinte a torkomban dobogott. Minden egyes lépésem végighullámzott az egész testemen. Hihetetlen érzés volt, de közben azért féltem is.

Sietve berohantunk az erdőbe, hatalmas ugrásokkal vettük az előttönk lévő fatörzs-akadályokat. Egy pillanatra sem lassítottunk.

Lassan azonban hiányérzetem támadt, és szöget ütött a fejembe, hogy vajon hol lehet Edmund. Meg akartam kérdezni Christiant, de nem szerettem volna megzavarni a futásban. Mi van, ha kizökkentem és esetleg lelassul és elkapják? Nem.

Már hosszú ideje rohanhattunk, amikor megcsapta az orrom a kis patak mással össze nem keverhető illata. Mindennél természetesebb és tisztább.

Alig egy perc múlva észrevettem a csillogó felszínt és a túloldalon megláttam azokat, akiket eddig hiányoltam: Edmundot, Camirát és Donovant, akivel bár korábban találkoztam, nem tudtam merre ment.

Megkönnyebbülten kifújtam gondolatban a levegőt. A pataknál lassítani kezdtem, nem tudtam mit akar csinálni Christian. Bátyám azonban semmi lassításra utaló dolgot nem tett. Sőt, még jobban gyorsított. Nekiiramodott és átugrott a víz felett a másik oldal meredek partszakaszán földet érve. Majdnem visszacsúszott a vízbe, de hátsó lábaival kaparászni kezdett és nyomta fel magát, a többiek pedig menső lábait elkapva elkezdték felfelé húzni.

Visszahátráltam a pataktól, kellő távolságot hagyva magamnak a futáshoz. Sajnos tíz méternél többet nem engedhettem meg magamnak, ugyanis a többi farkas körülbelül húsz méterre volt tőlem. Nem volt több időm. Még egy pillanatra hátranéztem, és látam, ahogy az egyik Árny a közelében lévő sziklához közelít, hogy onnan lendületet véve előnyhöz jusson a többiekhez képest és rám vesse magát alig pár pillanat alatt.

A víz felé fordultam és futni kezdtem. Amennyire tudtam ez alatt a rövid táv alatt felgyorsultam, és már épp elrugaszkodtam, amikor éles fogak téptek bele a hátsó lábamba és a lendületemet elveszítve zuhanni kezdtem a vízbe, ahol minden elkezdődött.

Álmodj egy világot magadnak!

Álmodj egy világot magadnak!

Ez legújabb pályázatom címe, amiről több infót itt találtok:

angyal-palyazatok.blogspot.com

Remélem ugyan úgy, mint az előzőnél, ennél is lesz minimum 15 jelentkezőm, és remélhetőleg ezúttal most mindenki be is küldi az írását ;)

Angyal

Sziasztok!

Bocsi a késésért, de az egészség és az elektronika is közbeszólt :) Nagyon nem szerette volna egyik sem, hogy feltegyem ezt a fejezetet, de mi túljártunk az eszén :D

Jó olvasást, és kérek szépen kritikákat :)

Angyal

---------------------------------------

17. fejezet

A szobában lévők közt valaki szinte már-már hisztérikusan röhögni kezdett, és egy kis időbe telt mire rájöttem, hogy én vagyok az. Komolyan, a hasam fogtam a röhögéstől. Először a többiekhez hasonlóan én is döbbent voltam, utána pedig elfogott ez a fura… roham.

- Most mit röhögsz?! – kérdezte Desiré felháborodottan és egyben dühösen is.

Az apajelölt Adrian felfehér arccal állt a szoba közepén, ami szintén megért egy újabb röhögőgörcsöt. Edmund pedig – miért is ne – elnézően mosolygott rám.

- Csak.. e-ez… - Annyira nevettem, hogy nem bírtam egy normális mondatot kinyögni. Egyszerűen hihetetlen!

Már a szememből is folyt a könny, Arabella pedig előzékenyen odanyújtott nekem egy zsebkendőt, amivel sikerült szárazra törölni az arcom. Még apró csuklásszerű hangok fel-fel törtek a torkomból, ami ugyebár az elfojtott röhögés jelei voltak, de már tényleg úgy gondoltam, hogy ideje lenne összeszedni magam, és egy értelmes szót kinyögni.

Desiré úgy állt ott, mint valami bosszúálló hárpia. Egy korábbi esethez hasonlóan most is elképzeltem a fejéből kilövellő párát, amit a belül lévő vulkán okoz, és megint elnevettem magam egy kicsit. Igen, tudom. Nagyon gyerekes dolog ez tőlem, de hát na. Ha már ennyire borzalmas ez az egész helyzet, akkor legyen már benne egy kis humor is.

- Elárulod végre, mit röhögsz, Elizabeth? – szólalt meg hirtelen Adrian. A hangja elég éles volt, az arca pedig még mindig krétafehér.

- Igen, igazán elárulhatnád! – helyeselt Desiré.

No lám, már papagáj is lett belőle?

Mély levegőt vettem, és végignéztem rajtuk, mintegy leellenőrizve, hogy nem kapok-e újabb röhögőgörcsöt. Ezután egy párszor meg kellett köszörülnöm a torkom, hogy tudjam, a hangszálaim még kellőképp használhatóak.

- Te most komolyan… – a hangom rekedtes volt még, ezért újra krákogtam egy sort – Te most komolyan azt akarod mondani, hogy terhes vagy? – Akaratlanul is, de végigmértem Desirét, főleg úgy deréktájt. Tudom, hogy nem látszódhat még a hasa, de akkor is. El nem tudom képzelni ezt a nőt nagy hassal.

- Mi ebben olyan meglepő? – kérdezte rikácsolva.

- Ó, csak annyi, hogy nem vagy épp anyatípus. Komolyan sajnálom azt a gyereket, aki egyszer kipottyan belőled. Ugyanis, amit te fogsz csinálni, szerintem még szülésnek se lehet majd nevezni.

A kezei ökölbe szorultak, és azt hiszem egy hangos sikoltás kíséretében rám is vetette volna magát, ha Arabella el nem kapja a kezét. Így csak hangot tudott kiadni, de ugrani nem.

- Egyébként meg olcsó húzás volt – jegyeztem meg unottan, mit sem törődve a felháborodott kiáltásával. – Most komolyan, a legtöbb szappanopera író ezt élvezi, hogyha ilyen légből kapott bejelentéseket tehetnek a filmekben. Ez lefeküdt ezzel, ez meg amazzal… Mindig is utáltam az ilyesmiket, belőled viszont kinézem, hogy egész nap a tévét bámulod, és ilyenekkel tömöd azt a csöppnyi agyad. Ha onnan tanulod az életet, akkor nem csodálkozom már semmin sem.

Valami hihetetlen oknál fogva Adrian arcán széles mosoly terült szét, ami azt hiszem nekem szólt. Legalábbis közben engem nézett. És én elmésen megállapítottam magamban, hogy ez elmebeteg.

- Mi van? – mordultam rá cseppet sem nőiesen.

Kicsit ideges voltam, belátom. De nem hiszem, hogy más türelmes lenne, ha a gyomrát majd’ szétmarná a sav és vacogna, mint aki az Északi sarkon van. Oké, a második azért erős túlzás. Ha ott lennék, akkor már rég jégkocka lenne belőlem egy óriás koktéljában.

- Csak a briliáns érvelésed. És tudod mit? Megnyugtattál.

Tátott szájjal meredtem a vigyorgó pofájába. Kezdtem tényleg elgondolkozni azon a dolgon, miszerint a jövőben többet kéne lakat alatt tartani a számat.

- Mi az, hogy megnyugtattalak? Én csak elmondtam az olyan érveimet, miszerint nem hiszek neki. De ettül függetlenül lehet, igazat beszél. – Bizonytalanul körbenéztem a szobában, hátha akad támogatóm. Viszont csalódnom kellett, ugyanis Desirén kívül azt hiszem senkit sem érdekelt a további mondandóm. Mármint az érintettek közül. Donovan csak lemondóan csóválta a fejét, Edmund pedig tanácstalanul vállat vont. Ha már ő se tudja, mi lenne a jó, akkor most úgy őszintén, ki tudja? – Lehet, hogy nem is néz annyi szappanoperát. Sőt, az is lehet, hogy nem is nézi őket – A hangom a végére motyogásba fulladt, én pedig ott álltam tanácstalanul.

Arabella mellém lépett, átkarolta a vállam, és miközben a felkarom ütögette, suttogva csak ennyit mondott:

- Te legalább megpróbáltad.

Kudarcomat megerősítve, Adrian Desiré felé fordult:

- Elizabeth okfejtésének köszönhetően, nem hiszek neked - jelentette ki vidáman.

A csaj feje kezdett olyan színt ölteni, mint a haja, sőt, még talán sötétebbet. Én csak bocsánatkérően megvontam a vállam.

Igen, bocsánatkérően. Ugyanis ezzel az egész kis akcióval most nem csak az övé, de a saját esélyem is elbaltáztam. Így már nem láttam sok esélyt egy Adrian mentes élet felé.

- De egy terhességi teszt jobban bizonyítaná a dolgot... vagy... vagy várjunk pár hónapot! - kiáltottam fel.

Adrian felhúzott szemöldökkel nézett rám, és közelebb lépett hozzám. Egy pillantást sem vetett Desiré-re, aki mellett elhaladt, csak engem figyelt, ami valamilyen szempontból ijesztő hatással volt rám. Sose sült még ki jó abból, ha csak rám irányult a figyelme.

- Látom, hogy mit akarsz elérni, Liz.

- Elizabeth - javítottam ki mogorván.

Halkan elnevette magát.

- Már megint visszatérünk az első alkalomra?

Egy pillanatig felhúzott szemöldökkel figyeltem, és próbáltam megérteni, hogy mire gondol, de utána mintha egy lámpa gyúlt volna ki a fejemben.

- Jaj, hogy te arra gondolsz... - motyogtam. - Hát... valami olyasmi. Viszont szeretnék már végre tényleg átöltözni, és enni valamit.

- És a téma tereléséhez is elég jól értesz - tette hozzá szárazon.

Olyan felháborodott képet vághattam, amit még egy örökké zsörtölődő öreg papa is megirigyelt volna.

- Én komolyan mondom, hogy éhes vagyok és fázom! Nem látod, hogy libabőrös vagyok? - kérdeztem dühösen, és bizonyításképp szinte az orra alá nyomtam a kezem. - Nézd meg!

Adrian ahelyett, hogy áthatóan megvizsgálta volna a karom, felemelte a sajátját, és a vállamtól kiindulva végigsimított rajtam egészen a csuklómig, ott pedig megragadta a kezem, és már épp olyan régimódian csókot akart rá hinteni, amikor kirántottam az övéből, és mint akinek fáj valamije, megráztam egy párszor. Csak úgy ropogtak az ízületeim.

- Remélem nem gondoltad komolyan, hogy összenyálazod! Én ezzel még enni akarok! - mondtam felháborodottan.

Edmund felkuncogott, Adrian pedig megforgatta a szemét.

- Látom, hogy mit akarsz elérni a sértegetéseiddel, de nem fog összejönni.

Elgondolkozva összeráncoltam a homlokom.

- Nem is vettem észre eddig, hogy sértegetlek. Csak úgy jön zsigerből - mondtam vállvonogatva.

Mindenkiben benn akadt a levegő, még Adrianban is. Arabella elkerekedett szemekkel nézett rám, utána a fiára kapta a pillantását, akinek a kezei ökölbe szorultak, az arcán pedig hideg mosoly terült szét.

- Akkor ez esetben eddig nem jött össze a dolog.

Magamban azért elégedetten konstatáltam, hogy mégis. Legalábbis az ökölbe szorult kéz és a hideg, érzelemmentes mosoly erről tanúskodott. De miért is érdekel ez engem? A lényeg, hogy kopjon le rólam és engedjen ki innen.

- Elmehetek végre felöltözni?

Adrian elgondolkozva meredt egy pontra a hátam mögött, nekem pedig eszembe jutott, hogy miért is kérek bocsánatot? Szabad ember vagyok, akinek senki sem parancsol – mondjuk, esetleg Edmundra hallgatnék, de akkor sem parancsolgatás szinten, inkább csak akkor, ha tanácsol valamit és én azt megfontolom, hogy megteszem-e -, szóval egyszerűen fogtam magam, és elsétáltam az ajtóhoz.

Ahol Richard vasmarkába ütköztem. Keze bilincsként fonódott a csuklómra, és akárhogy is rángattam, nem akart elengedni. Összeszorítottam a fogaim, mély levegőt vettem, és igyekeztem minél kedvesebb hangot megütni.

- Engedj el!

Ahelyett, hogy ezt tette volna, szinte észrevétlenül még közelebb rántott magához. Mélyet szippantott a levegőből mellettem, én pedig arra a következtetésre jutottam, hogy éppen most vett illatmintát a samponomból.

- Ajánlanám neked is - mondtam neki csendesen. - A te hajadnak undorító csatornaszaga van.

Kicsit erős túlzás volt, de a lényeget elmondtam neki: irtó büdös.

- Ó, te is az én hajam szagolgatod? - kérdezte rekedtes hangon.

Jézusom! Miért az ilyen bunkók találnak meg mindig?

- Nem - feleltem undorodva. - Csak szimplán megcsapott a bűzöd. És most engedj el, mielőtt szagelvonó kúrán kellene részt vennem.

- Richard! - hallottam meg mellettünk Adrian hangját - Engedd el, hadd menjen fel a szobájába. Viszont utána várunk vissza - az utolsó mondatot már hozzám intézte.

- És a reggelivel mi lesz?

- Majd ide behozatom valakivel.

Bólintottam, és szinte az ajtó felé vetődtem. Kinyitottam, de még mielőtt kiléphettem volna egy kéz megragadott hátulról, és visszarántott.

- Csak még annyit - suttogta a fülemhez hajolva -, ha valamivel próbálkozol, akkor az őrök megakadályoznak benne, ebben biztos lehetsz. Ha pedig sokáig leszel távol, akkor utánad küldöm Richardot, és nem leszek ott, hogy megvédjelek tőle és a... felfokozott vágyaitól.

A szavak szinte fenyegetésként hangzottak el a szájából, én pedig nyeltem egyet. Nem mintha féltem volna, de akkor is. Richard ellen azt hiszem semmi esélyem nincs. és ezt mindketten tudtuk.

Szinte kettesével szedtem a lépcsőfokokat, és reménykedtem benne, hogy találok valami felsőrészre emlékeztető dolgot a szobámban.

Alig egy perc múlva lihegve már a szobámban tartózkodtam. Gyalog körülbelül öt perc lett volna a felérés, és nem akartam értékes perceket elvesztegetni. Berohantam a fürdőbe. megmostam az arcom, és pár pillanatig kétségbeesetten néztem a saját tükörképem. Valahogy ki kell kerülnöm ebből a csávából győztesen. Annyiból volt jó ez a kis magány, hogy most nyugodtan el tudtam merengeni az engem ért áruláson. Komolyan nem hittem volna Erianthe-ról, hogy megteszi ezt velem szemben. Azt hittem, hogy a barátom, nagyon jól elbeszélgettem vele, és egy csomó dolgot mesélt magáról és mutatott is meg. Ő mondta el, hogy van egy tetoválásom, és még a funkcióját is elmagyarázta. Azt hittem, hogy valami különleges kötelék fonódik köztünk. ő elveszítette a családját, én pedig nem emlékeztem rá. De tévedtem. Adrian nagyobb befolyásra bírt mindenkire, mint azt gondolni lehetett volna. Épp ezért kell nekem is megszabadulnom tőle minél hamarabb.

De hogy hogyan? Na, igen, ez egy fogós kérdés. Először is keresni kell valami fegyvert. Nem adom meg magam olyan egyszerűen!

Elkezdtem felforgatni a fürdőszobámat, hátha találok valami éles tárgyat, de csalódnom kellett. Ezután visszamentem a szobába, és ott is kutakodni kezdtem. Először is póló után, amit igazából nem is kellett sokáig keresni, mert ott volt a megvetett ágyam szélén. Hihetetlen, hogy valaki bejött, és elintézte nekem mindezt.

Felkaptam a fekete színű pántos felsőt, ledobtam magamról a rajtam lévő selyemhálóruhát, és gyorsan áthúztam a fejemen a korábban említett ruhadarabot. Viszont ez nem elég, mert ugyanott vagyok, ahonnan elindultam: még mindig fáztam. Szerencsére volt ott egy pulcsi is – szintén fekete színben. Azt is gyorsan magamra kaptam, és fölhúztam a cipzárt. A nagy sietségben még a saját bőröm is becsíptem, úgyhogy ezt is Adrian számlájára írtam. Hiszen ha nem kellene sietnem, akkor nem történt volna mindez.

Odarohantam az ágy oldalánál lévő éjjeliszekrényhez, és minden fiókot kihúztam. A felsőben megtaláltam az Adrian nyakából letépett medált, és zsebre vágtam. A legalsó fiókban pedig egy tőrt. Igazából fogalmam sincs hogyan került oda. Nem volt nagy, polt el tudtam rajtani a pulóverem ujjába. És ha ez nem lett volna elég, volt hozzá meg egy csuklótok. Felhúztam a pulóverem ujját, magamra csatoltam a tépőzáras tokot, és egy párszor kipróbáltam, hogy elő tudom-e gyorsan rántani, ha arra lenne szükség.

Nem tudtam, vajon ki küldhette, ezért végigtapogattam a fiókot, hátha találok egy üzenetet is, és nem kis meglepődésemre találtam. A fiók hátuljának volt támasztva, így ha valaki nem tudta, hogy ez alapból nem ide tartozik, az nem is kezdett volna utána kutakodni. A hosszúkás papírcsíkon nem állt név, csak ennyi:

Használd egészséggel!

Az illetőnek volt humora, meg kell hagyni. Mármint… egy tőrt, hogy lehet egészséggel használni? Maximum a saját egészséged számára nem ártalmas, másokéra viszont annál inkább.

Mindegy, visszadobtam az üzenetet a fiókba, és elindultam vissza a dolgozószobába.

Meglepetésemre Edmund már nem bent tartózkodott, hanem kint; Donovannal és Arabellával egyetemben, Richard felügyelete alatt. Desiré pedig épp most húzott el az ebédlő irányába. Gyorsan odalépkedtem Edmund mellé. Nem értettem, mi ez az egész. Hevesen magához húzott, és szorosan átölelt. Éreztem a szuszogását a hajamnál, de utána lassan elhúzódott.

Még mindig azon gondolkoztam, hogy Desiré miért megy a konyha felé, ezért nem vettem észre Edmund mindig vidám vagy épp érzelemmentes arcán uralkodó kétségbeesést.

- Kérlek, mondd, hogy Desiré nem azért megy az ebédlőbe, hogy ételt hozzon nekem. Mert ugyen én nem eszem abból, amit ő hoz, ki tudja, milyen cián tartalmú dologgal mérgezi meg…

- Elizabeth! – dörrent rám hirtelen Edmund és két keze közé fogta az arcom.

Most vettem észre rajta, amire eddig nem figyeltem fel.

- Mi a baj, Edmund? – kérdeztem félve, és végigsimítottam az arcán.

Talán azzal van baja, ahogy odabent viselkedtem Adriannal? Hogy elmondtam neki – igazából burkoltan -, hogy együtt voltunk és ezentúl együtt is szeretnénk maradni, és hogy nem akarok rajta kívül mást? Kicsit kétségbe estem, de nem kezdtem el hisztizni.

- Nem akarsz már engem, vagy mi a probléma? – Legalábbis annyira nem hisztiztem.

Az arcvonásai hirtelen ellágyultak. Közelebb húzódott hozzám, homlokát az enyémnek döntötte.

- Jaj dehogy, te butus! Rajtad kívül nem akarok mást. Viszont Adrian tervez ellenem valamit. Nem tudom mit, de valamit mondani akar neked velem kapcsolatban, ami miatt úgy gondolja, hogy megharagszol rám és a kitárt karjai közé futsz. De kérlek… ha szeretsz akár csak egy kicsit is, akkor ne higyj neki! Vagy ha hiszel is, előbb hallgasd meg a magyarázatom. Tudom, milyen hirtelenharagú vagy… - Tiltakozva felmordultam, és már épp megszólaltam volna, de a számra tette az ujját és halkan elkuncogta magát. – Igenis hirtelenharagú vagy, ne tagadd.

Jobban végiggondolva igaza lehet. Adriant is csak úgy simán leöntöttem vízzel.

- Rendben – mormogtam legyőzötten.

Megcirógatta az arcom, és már épp megcsókolt volna, amikor meghallottam Richard irritáló hangját. (Egyébként nem is volt irritáló, de mindig olyan jó pillanatokban tudott megszólalni.)

- Turbékoló gerlepár, a csajszinak be kellene mennie dumcsizni a királlyal.

- Még nem király, csak egy herceg! – kiáltott fel Arabella idegesen.

Mintha nem is hallotta volna ezt az apró kis közbeszólást, folytatta mondanivalóját:

- Plusz bent van a zaba, ha már annyira éhes volt.

Felnéztem Edmund arcára, majd a pillantásom lassacskán levándorolt az ajkaira.

- Lehet rosszul fogalmaztam meg az éhségemet – mormogtam, és újra közeledni kezdtem Edmundhoz.

A háttérben Richard dörmögő hangja szinte összemosódott, csak Edmunddal foglalkoztam. Játékosan beleharaptam az alsó ajkába, ezután ő is végigharapdálta az enyémet. Tudom, kissé furcsa viselkedés társaságban, ha más lenne a helyzet minimum elvörösödve elhúzódnél tőle és erősen tiltakoznék, de most más a helyzet.

Adrian torokköszörülése mégis kivont engem az édes mámorból. Valamiért a hangja felért egy fejbekólintással. Edmund karjai közt minden gondom elfelejtem, de ha feltűnik a baj fő forrása, máris nem a Föld felett járok egy méterrel, hanem fájdalmasan seggre pottyanok.

- Elizabeth, ha lennél olyan kedves befáradni – mondta villogó szemekkel.

Tiltakozón megfeszítettem az állam, de amikor Richard hátára villantotta a szemét, utána pedig jelentőségteljesen rám nézett szinte egy pillanat alatt kibontakoztam Edmund karjaiból, és mint egy engedelmes kiskutyus bementem hozzá a dolgozószobába.

A zár nagyot kattant a hátam mögött, mire megperdültem.

Erre nem számítottam. Mármint, hogy bezár minket. Reménykedtem benne, hogy ha elfajulnának a dolgok, akkor lesz egy menekülő utam, de így…

- Látom, nagyon összemelegedtetek - a hangja tárgyilagos volt, a teste viszont feszültségről árulkodott. Lassan elhaladt mellettem, beült az íróasztala mögé, és kedvesen a másik oldalon lévő székek egyikére mutatott. – Foglalj helyet.

Legszívesebben azt kiáltottam volna, hogy nem, de mivel erre ő maga is rájöhetett, gyorsan hozzátette:

- Hidd el, hosszú leszek.

Idegesen szusszantottam, majd leültem a székbe. Valahogy nem tudtam ellazulni, ezért nem dőltem hátra, hanem úgy ültem ott, mint aki karót nyelt. Viszont ezzel együtt felkészült voltam, hogy bérmelyik pillanatban felpattanjak, ha úgy adódik. A jobb kezem a bal csuklómhoz tettem, és becsújtattam két ujjam a pulcsim alá. Így egyszerűebb lesz kiszedni onnan a tőrt, ha szükség lesz rá.

Ezután, mint aki jól végezte dolgát várakozással telve ránéztem.

- Biztos kényelembe helyezted magad? – kérdezte kétkedve. Épp az ülőhelyzetemet vizsgálgatta, még jobbra és balra is hajolgatott, hogy jobban lásson.

- Kezd már el! – csattantam fel.

Csodák csodájára halványan elmosolyodott.

- Mondták már neked, hogy akkor vagy a legszebb, amikor dühös vagy?

- Te beteg vagy – nyögtem ki döbbenten, de gyorsan a számra tapasztottam a kezem.

Nem szabad provokálni, és megszólalni sem szabad!

- Akkor kezdjük el a beszélgetésünk, amiért behívattalak magamhoz – mondta, mintha meg sem hallotta volna az előző mondatom. Egyik fülén be, a másikon ki. – Tudom, hogy szereted Edmundot, és még csak véletlenül sem hinnéd el nekem, amit mondok, ha itt lenne. Akkor bizonygatná, hogy de nem így volt, és hogy én hazudok.  Bár az is meglehet, hogy az előbb a folyosón is mondta, de sebaj. Ha logikusan végiggondolsz majd mindent, akkor hinni fogsz nekem.

Érdeklődve hegyeztem a fülem, és kicsit közelebb is hajoltam. A kíváncsiság nagy úr, és én miért ne lennék kíváncsi? Minden egészséges ember az egy kicsit! Jelen esetben Árny.

- Gondolom azt hallottad mindenkitől, hogy az öcsém testét fizettségként adtam oda Edmundnak annak fejében, hogy elvezetett hozzád. Ez részben igaz… de részben nem. – Az ujjait összeillesztette az asztalon, utána pedig újra szétvette őket. – Elmondok neked az elejétől fogva mindent, és akkor talán megérted mit miért cselekedtem.

Kezdjük egészen a gyökereidtől, de nyugodj meg, nem fogom túl hosszan elemezni a dolgokat. A történetnek egy részét nem meséltem el. Vagyis inkább a legendának egy részét. Az istennő a férfit átváltoztatta és el is átkozta, de mint minden átok alól, ezalól is volt egy kibúvó, ami igaz, hogy nem abban a pillanatban, de az elkövetkezendő időkben bekövetkezhet. Születik majd egy testvérpár, aki származásilag nem, de viselkedésileg alkalmasok lesznek arra, hogy elfoglalják az Árnyak trónját, és uralkodjanak felettük ezzel elhozva egy bizonyos békét. Nem kell félnünk attól, hogy emberek közé menjünk, és attól sem kell félnünk, hogy a vérszomjunk eluralkodik rajtunk. Hosszas kutakodás után kiderítettem ki ez a testvérpár. Az egyik tagja már át is változott, így egyszerű volt megállapítani. Az én családi ágamé királyi vér, és egy rajtam külön álló farkast kellett keresni, fehér színű jelzéssel a bundáján. És valamiért szerencsém volt, mert a fiú volt az idősebbik fél, a lány pedig, aki átváltozott a fiatalabbik. Ígyhát elcsaltam magammal a lányt, elfogtam és átváltoztattam. Mivel alapból Árny lennél, így az átváltozás kisebb emlékezetkiesést okozott nálad. Hiszen felgyorsítottam egy természetes folyamatot, ami nem épp jó a szervezetednek.

- De hát… - kezdtem halkan – Én úgy emlékszem erre az egészre, mintha a szüleimmel mentünk volna egy kirándulásra. Őket elkapták és megölték, engem pedig hajtóvadászatra küldtek.

Teljesen összezavarodtam. És tudtam, hogy ez még csak nem is a jéghegy csúcsa, még lesz folytatás.

- Tényleg emberekkel voltál itt, de ők nem a szüleid voltak, hanem az ember barátnőd szülei. Őket feláldoztuk, veled pedig elhitettük, hogy hajtóvadászat indul ellened. Valamiért téged a szüleid nem avattak be az átváltozásod előtt semmibe – abba, ami igazából vagy. Ezért könnyű volt elhitetni, hogy csak egy szegény, ártatlan emberlány vagy a csúnya bácsik kezében. Ezután eltűntél, de egyvalaki végig tudta, hogy merre vagy. Ennek a valakinek az volt a dolga, hogy nem teljesen, de egy kicsit megtörje az elméd, hogy utána könnyedén tudjalak irányítani. De már az első alkalommal tudtam, hogy kudarcot vallott – a hangja egyre jobban elsötétült. – Korábban, amikor elmentem ahhoz a kajibához, ahol azzal a nővel meg a fiával éltél, tudtam az elmédbe gondolatokat ültetni. Hiszen én vagyok az átváltoztatód, és azok tudnak gondolatban beszélgetni az átváltoztatott személyekkel, főleg, miután a bizalmukba férkőztek. Veled először sikerült, de utána olyan szinten ellenálltál önmagadnak, hogy nem bírtalak megtörni. Egyszerűen nem ment valamiért…

Eszembe jutottak a bátyám szavai a börtönéből:

A közeli rokonoknak, vagy az olyan embereknek, akik közt erős a lelki kapcsolat, azok közt működik a gondolatátvitel. Vagy olyan esetben, ha valakit Árnnyá változtatnak, akkor az átváltoztató fél tud gondolatokat küldeni a másik fejébe, de csak akkor, ha a másik fél megengedi neki.

Biztos erről lehet szó.

- De már késő volt, hiszen odaadtam a fizettséget.

Hatásszünetet tartott, és az arcomat vizsgálta. Most kezdtem csak igazán felfogni a szavai jelentését. Megbízta, hogy törje meg az elmém… Ez… csakis Edmund lehetett! Ő fáradozott ezen! De ő azt mondta, hogy akkor még az én testem akarta megszerezni saját kis fészeknek!

Ekkor viszont beugrottak Edmund szavai a folyosóról, miszerint ne higyjek neki, akármivel próbálkozik.

Csak az a baj, hogy ha ennyire összeegyeztethetőek a dolgok, akkor nehéz nem hinni.

- A lényeg, hogy ez az ember Edmund volt – gondolom magadtól is rájöttél már. Megbíztam, hogy tegye meg nekem ezt a kis szívességet, és megígértem neki, hogy megteszem azt, amire már időtlen idők óta vágyik: biztosítok neki egy saját testet és saját életet, amit élhet boldogan. És sikerült is. Nem mellesleg utána az ujjai köré csavart. És mindezt bosszúból.

HItetelenkedve ráztam a fejem, a szemembe pedig könnyek gyűltek. Ő nem olyan! Nem használhatott ki. Szeret engem!

- Miután bejelentettem neki az eljegyzésünket, Donovannel feltűnően meg akartak maguknak szerezni. És ne mondd, hogy nem vetted észre. Donovan eleinte élénken érdeklődött irántad, de utána rá kellett jönnie, hogy a furcsa hajlama miatt nem tudna egy nőt az ujjai köré csavarni, így átadta a terepet Edmundka. Ő pedig ugyebár pár száz éves lévén könnyedén az ujjai köré csavart téged. Én ezért akartam a medálon keresztül közeledni hozzád, nem akartalak lerohanni.

- Igen, vettem észre, hogy nem akartál lerohanni! – csattantam fel dühösen, és az első könnycsepp kicsodult a szememből. – Hazudsz Adrian! Csak az a baj, hogy rohadt jól csinálod – keserűen nevettem, és közben saját, sós könnyeim nyeldekeltem.

- Nem hazudok – felelte szelíden és felém nyújtotta a kezét tenyérrel felfelé. – Az igazat mondom. És az is igaz, hogy az álmodban nem irányítottalak téged. Te magad is akartál engem, csak megijedtél valamitől. Talán a saját érzéseidtől, mert vonzódni kezdtél az iránt, aki az akaratod ellen cselekdett, nem is egyszer. Hiszen mi mindet tettem én akaratod ellenére? Átváltoztattalak, emiatt pedig gyilkossá váltál. Ezáltal máris két dolgot az én számlámra írhattunk a részedről. Utána pedig bejelentettük az eljegyzést – vagyis jobban mondva bejelentettem. És ez nem volt épp kedvedre való.

Hát igen, nem volt éppen jó húzás a részéről.

Kifejezéstelenül meredtem magam elé. A könnyeim még egy darabig csendesen csordogáltam a szememből, de lassan elapadtak. Adrian pedig türelmesen ült velem szemben.

Edmund előre figyelmeztetett odakint, hogy ez lesz, és megkért rá, hogy próbáljak meg hinni neki, vagy ha nem is hinni, de várjam meg a magyarázatát. De honnan tudhatta? Olvasott Adrian gondolataiban ezzel a Testrablós módszerrel, és rájött, hogy van valami, amit ellene fel tud hozni Adrian? Már korábban is volt köztük emiatt egy kisebb összezördülés, amikor Adrian el akart mondani valamit, de Edmund majdnem nekiesett puszta kézzel.

Viszont ha beszélnék vele, és az ő szájából hallanám ugyan ezeket a szavakat, az még jobban fájna, mint Adriantól hallani és abban a tudatlan helyzetben lenni, hogy Edmund nem erősítette meg, bár meg sem cáfolta, mivel nem mondtam neki semmit. Ez kicsit kacifántos volt, de a lényeges kérdés még mindig ott lebegett a szemem előtt, hogy mit tegyek?

Higyjek Adriannak, és átkozzam el Edmundot örök életre, de éljek együtt azzal a tudattal, hogy nem is hagytam neki esélyt a magyarázatra; vagy kérdezzem meg Edmundot, és fogadjam el a még nagyobb fájdalmat, ami az esetleges bizonyosság okoz majd? A kihasználtság érzetét, hogy nem vagyok jó semmire, és a megérzéseimben sem hihetek már, és veszítsem el mindden pozitív gondolatom, főleg, ami a szerelemhez köt?

Komolyan nem tudtam elképzelni, mit tegyek. Más részről pedig olyan szempontból is meg lehetne közelíteni a dolgot, hogy Adrian egy szemétláda, aki mindent el akar követni annak érdekében, hogy ha jól értettem, amit eddig beszélt, hogy én legyek a királynője és ő uralkodhasson, mert együtt hatalmasak leszünk. Vagyis jobban mondva én leszek hatalmas, de ő a saját malmára hajtja majd a vizet.

De Edmund… nem is ismerem…

- Nos, jutottál valamire? – érdeklődött kedvesen.

Felnéztem az arcára, ami nem láttam semmit, csak puszta őszinteséget. Eszembe jutott az a pillanat, amikor arról a szerettéről beszélt, akit elveszített, mert a lány ember volt, ő pedig Árny. Akkor őszintének tánt, és most is az. Tény, hogy Erianthet is elrabolta és engem is, de az én esetemre van valamilyen szintű… magyarázat. Hiszen volt rá oka. Kétségbe esett, és nem akarja, hogy másokkal is megtörténhessen az, ami vele. Ha ebből a szempontból nézzük, akkor ő csak jót akar. Amit pedig a medálról mondott és az álomról, lehetsélges, hogy tényleg én is akartam ugyan úgy, ahogy ő engem. Csak megijedtem, mert akkor már Edmund is elkezdett az ujjai köré csavarni, már akkor is éreztem valamit iránta. Tetszett a bohókás stílusa, és az, ahogy szemléli a világot. Adrianban pedig a sötétség vonzott, amikor szemét volt velem, rámerőltette az akaratát. Lehet, hogy a lelkem mélyén őt akartam, mert erős, és nem fél megtenni azokat a lépéseket, amik bár drasztikusak, de az előrehaladás érdekében mindenképp szükségesek.

- Nem nagyon… de ha jutottam is volna valamire, miért érdekel ez téged? – kérdeztem csöndesen, viszont igyeketzem annyi ellenszenvet sűríteni a hangomba, amennyit csak tudtam.

- Csak azért, hogy tudd, ha Edmund ellen döntesz, én itt vagyok neked. Én… hiszek abban, hogy idővel belém szerethetsz, és viszont szerethetlek. Már most is… érzek irántad valamit, de azért azt nem merném mondani, hogy szerelem. Gondolom Edmund már ezt is kimondta…

Nem bírtam tovább hallgatni. Felpattantam a székből, és az ajtó felé fordultam. Odaértem, és tiszta erőből megrántottam a kilincset, amivel csak azt értem el, hogy nagyon fájt a karom.

- Kiengednél? – kérdeztem remegve. El akartam menni a közeléből, egyedül akartam lenni és megemészteni mindent.

- Igen, de komolyan mondtam mindent, amit az előbb kiejtettem a számon. Nem vagy egyedül. És nem számít, ha lefeküdtél vele, mert tudom, hogy én boldoggá tehetlek. Olyan boldoggá, amilyenné ő soha sem fog, csak idő kell.

Mindig az idővel jön. Csak az a baj, hogy olyannyira ellenszenves számomra, hogy valamiért nem tudok neki teljes egészében hinni. Mindent élethűen ad elő, és az eszem azt mondja – a racionálisabb énem -, hogy hallgassak rá, de a szívem azt mondja, hogy ne, mert manipulálni akar. Ezért lenne jobb elmenni a közeléből…

Elhátráltam az ajtótól, hogy a kulccsal odaférhessen hozzá. Abban a pillanatban, amint kattant a zár feltéptem az ajtót és kiviharzottam rajta. Ami érdekes volt viszont, hogy odakint nem az az ember várt, akire egyébként számítottam. Alig fogtam fel, hogy mi történik, máris egy ököl csattant Adrian arcába, és hangos puffanással elterült a földön.

- Ezt érdemled, te rohadt szemétláda!